Mercury, a pótolhatatlan

Freddie Mercury a rockzene történetének talán egyik legkiemelkedőbb énekese, akinek a nagyságához feltehetően csak igen kevesek képesek felérni. Mindehhez egy olyan elképesztő előadói tehetség társult, ami még tovább növelte nimbuszát, egyúttal sikerre vitt egy majd húsz évig megállás nélkül működő zenekart. Jellemének sokszínűségét, gyengeségeit és előnyeit legalább annyiszor feldolgozták már, mint munkásságát, éppen ezért jelen írásunkban rövidke, ám tartalmas szólókarrierjének elemzése kerül a középpontba.

A fiatal Mercury életében meghatározó szerepet betöltő zene rábírta amúgy grafikusnak készülő hősünket, hogy zenei pályát építsen. A kezdetekben elsősorban a klasszikus rock ’n roll, a Hendrix féle blues, esetleg funky alapú hard rock, illetve a klasszikus zene benyomásai érződnek munkáin. 1973-ban Larry Lurex álnéven, a Trident Studio biztatására adott ki egy kislemezt, melyen két feldolgozás dal szerepelt. Ezeken már szerepelt Brian May és Roger Taylor is, így egyfajta pre-Queenformációnak tekinthető, ami azonban magán viselte a zenekar későbbi jellegzetességei közül a glames, hatásvadász hangzást. A korábbi érából, amikor Mercury még klubzenekarokban zenélt és javarészt feldolgozásokat játszott, csupán bootlegek maradtak fent, így azok értékelése meglehetősen nehéz feladat. Hősünk ott még egyértelműen kísérletezik a koncepciókkal, nincs egészen tisztában saját maga hangi és előadói képességeivel.

A Queenben töltött első tíz éve alatt Mercury szétszórt zenei világa rányomta a bélyegét a zenekarra. Ő bírt a csapatból a legváltozatosabb ízléssel, amibe sokféle zenei irányzat belefért, ámbár progresszív hozzáállás végett ő sem erőltette a szintetizátorok használatát a zenekarban. A ’Queen II.’ albumot hallgatván jól látszik, hogy amíg a zenekar többi tagja progresszív és hard rock keretek között gondolkodott, addig Mercury képzelőereje sok esetben felülmúlta a rendelkezésre álló kereteket. Gazdag hangszerelés, könnyedre vett zongorahasználat, rendkívül összetett vokális témák jellemezték szerzeményeit. Ennek a határtalanságnak a végeredménye a Bohemian Rhapsody, mely után a zenei határokat már képtelenség volt tovább tágítani.

A hetvenes évek második felében aztán megismerkedett a fekete zenékkel, ami alapvetően formálta át ízlését és saját maga zenei világát is. John Deacon basszusgitárosnak ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt, ahogyan a szintetizátorok erőltetett használatában is – de nyilván a megváltozó zenei trendekről sem szabad megfeledkeznünk. Ebben a megváltozott hangulatban került sor első szólóanyagának felvételére, 1984-ben.
Ez volt a Love Kills kislemez, mely eredetileg Queen dal lett volna, és a Metropolis című scifi/cyberpunk klasszikus újraforgatott verziójának betétzenéjének szánták, ám a film végül nem készült el, a ’The Works’ pedig ezen nóta nélkül jelent meg. A dalt mégis kislemezre másolták, és Mercury neve alatt jelent meg. Erősen pop ízű, változó megítélésű nóta ez, mely a tízedik helyig jutott az angol listákon, egyúttal előrevetítette a közelgő szólólemez hangzását és stílusát is.

Az 1985-ben megjelenő ’Mr. Bad Guy’ előzményei egészen a Queen ’Hot Space’ című lemezéig vezethetők vissza. Ekkoriban a zenekar már bőszen áttért a pop/rock hangzásra, ami nem kevés belső feszültséget szült a bandában, az indulatok azonban az 1984-es évben forrósodtak fel igazán, amikor még a banda feloszlása is szóba került. A banda négy tagja közül ekkor ketten kezdtek szólómunkába.

Mercury közel két évig, változó energiával készülő albuma egy kilencven fokos kitérő a Queen alapvetően rock-orientált, mézes-mázas pop bevonattal ellátott munkáihoz képest. Uralkodnak a billentyűs hangszerek, különösen a szintetizátor, mivel Mercury rájött, hogy a bűvös, sokáig elutasított hangszerrel komplett nagy-zenekari hangzást lehet varázsolni a lemezére. Mercury énektémáin és dalszerzői nagyságán túl tehát úgy látszik, ezen a lemezen semmi sem kedves a jóérzésű rock rajongóknak. Ízig-vérig popzene az, mely a szélesebb közönség számára sokkal inkább befogadható volt, ennek ellenére kereskedelmileg egyértelműen mérsékeltek voltak a sikerei. Angliában a korong bearanyozódott, három kislemeze, az I Was Born To Love You, a Made in Heaven és a Living On My Own pedig slágerré értek idővel. Sajnos előbbi dalt sokszor hajlamosak összemosni a Queen által 1995-ben átdolgozott verzióval – a magyar rádióban is előszeretettel keverik össze a kettőt, nem is beszélve a Living On My Own számtalan remix változatáról.

Legközelebb Mercury egy nagyon speciális lemezen hallatott magáról. A Queen gépezet újra lendületbe jött, egyúttal az opera iránt rajongó Mercury lehetőséget kapott egy duett megírására és eléneklésére Montserrat Caballé énekesnővel, aki a spanyol opera dívája volt. A nótát az 1992-es barcelonai olimpia hivatalos dalának szánták, ám a dalszerzéssel töltött összejövetelek olyan jól sikerültek, hogy hamarosan egy egész lemezre való anyag összejött a két zenei zseni kezei között.

A Barcelona komplett albumként történő megjelentetése azonban kockázatos volt. Ez a lemez nem a Queen rajongóknak készült, de számítani lehetett rá, hogy a vásárlók egy jelentős részét feltehetően ők fogják kitenni. Kritikailag elvárható lett volna a negatív felhang, hiszen rockoperának túlságosan nagy a komolyzenei betétek túlsúlya, míg komolyzenei anyagnak egyértelműen kommersz volt a felvételek megszólalása. Furcsa mód azonban a kritikusok nagy része jól fogadta a kész anyagot, bár zenei csodáról senki sem tett említést – pedig a ’Barcelona’ képében egy olyan album került a zenehallgatók kezébe, ami stílustól függetlenül mindenkit képes megérinteni és meggyőzni. Nincs meg benne Mercury kirobbanó előadói egója, hősünk visszafogja magát és maximális alázattal énekel együtt a dívájával – sőt, még az album borítóján is konszolidált külsővel jelenik meg.
A lemez fő slágere, a címadó Barcelona 1988-ban, majd az olimpia idején, 1992-ben is megjelent külön kislemezként, és érdekes módon a későbbi időpontban sokkal jobban teljesített. Maga az album kereskedelmileg nem lett nagy durranás, az ezüst helyezésig vitte az angol listán, Svájcban viszont platina lett – igaz, fele annyi eladott példány után, mint Angliában.

Mercury mindeközben több dalt is megjelentett kislemezen. A két teljes értékű album mellett 1985-től kezdve folyamatosan vett részt különböző sessionökön, ahol feldolgozásokat, vagy musicalek dalait vette fel. Így született meg például a Time, az In My Defence és a The Great Pretender is. A nyolcvanas évek közepén amúgy is gyakoriak voltak az ilyen kalandok – egy alkalommal még Michael Jackson nal is készített közös demót, melyen a dobokat a mosdóajtó csapkodásával helyettesítették. 1989-ben újra stúdióban dolgozott a Queennel, ám betegsége ekkor már kezdett eluralkodni rajta. A ’The Miracle’ felvételei és klipjei még egy erőtől duzzadó énekest mutatnak, a valóságban azonban sokkal rosszabb volt a helyzet. Turné híján nem sokkal a ’The Miracle’ kiadása után újabb anyag felvételébe kezdtek. Mercury ekkor a Queen mellett volt és a lehető legtöbb anyagot igyekezett felvenni, hogy társai rendelkezzenek alapanyaggal egy, vagy akár több posztumusz album felvételeihez. Az ’Innuendo’ azonban még életében megjelent, de halála tragikusan negatív ízt adott az amúgy is depresszív albumnak.

Rövid életművét ezután a kilencvenes évek elején kezdték feldolgozni. Sorban jelentek meg a különböző válogatások és kollekciók, amiken eleinte a különböző, albumon sosem szereplő kislemez slágereket válogatták össze, majd az idő múlásával igyekeztek minden fellelhető demót, dalkezdemény kiadni. Tömegével készültek a remixek, az instrumentális és extended változatok. Ezek közül érdemes lehet a ’The Solo Collection’ névre keresztelt, valóban értékes és érdekes packot kiemelni, melynek tulajdonában gyakorlatilag a teljes Mercury életművet birtokolhatjuk.

AQueen életművet a megelőző részekben az 1995-ös ’Made in Heaven’ című lemeznél zártam be, ám utólag úgy gondolom, felül kell bírálnom saját magam. 1997-ben a zenekar eredeti tagjai felvettek egy emléknótát, amit Brian May eredetileg az előző részben taglalt ’Another World’ című albumára szánt, és a fiatalon elhunyt Lady Dianának szólt. Témáját tekintve azonban Mercury-ra is illik a dal. A No-One But You (Only The Good Die Young) 1998-ban jelent meg, előzőleg pedig szerepelt a ’Queen Rocks’ című válogatáson. Brian May és Roger Taylor énekli a dalt, a felvételekben pedig John Deacon is besegített – ironikus módon a nóta egy klasszikus rock ballada, amiben uralkodik a gitár-zongora páros, a ritmusszekció pedig a hagyományos dob-basszus felállásban készült, szintetizátornak szinte nyoma sincs a felvételen.

A Queen története ezzel véget ért, bár nyilvánvalóan lehetne nyújtani a rétestésztát a Paul Rodgers éra rövid, ám relatíve termékeny időszakával. Ezt csak azért nem teszem meg, mert Freddie Mercury távozásával a valódi Queen teljes mértékben megszűnt létezni. A No-One But You esete speciális, hiszen az a dal továbbviszi a banda korai hagyományait, amibe igenis belefért, hogy Mercury átadja az énekesi szerepkört egyik társának, ám ez nyilván csak akkor érvényesíthető, ha May és Taylor teljes mértékben átveszik a vokális szerepet, és nem másvalakire osztják azt ki. Szokás állítani, hogy senki sem pótolhatatlan, ám ez a zenekar egy kivétel. Ahogy a Led Zeppelin esetében, úgy itt sem lehetett megbontani az egységet. Négy egyenlő rész, négy teljesen különböző ember alkotta ezt a csodát, melyben mindegyiküknek ugyan olyan fontos szerepe volt. Tovább lehet vinni a nevet, ám nem érdemes, hisz Mercury mellett már John Deacon is hiányzik a csapatból – és valljuk be őszintén, ez meg is érződik minden későbbi megmozdulásukon…

Vége