Csúcson és a változás

Az 1977-es év új fordulatot hozott a Queen addig is színes és sikeres történetében. Aktuális lemezükön igyekeztek minél inkább elhagyni a progresszív, valamint a glames momentumokat, hogy előtérbe kerüljenek a rövid, de jól kidolgozott dalok, melyek külön-külön viselik magukon egy-egy zenei stílus sajátosságait, és mind rendelkezik valamiféle sajátos, Queen-es ízzel, ami koherens egésszé varázsolja őket.

A korai albumok után az egyéves periódust tartva megjelenik a ’News of the World’ című lemez, melynek tartalma mára klasszikussá érett. Két slágerrel indít az album, melyek azóta kis túlzással talán a világ összes emberének a fülébe eljutottak már: ezek a győzelmi indulóvá érett We Are The Champions és a We Will Rock You.
Előbbi Brian May szerzeménye, aki egy stadionokba való, egyszerű, elsősorban a közönségnek szóló nótát szeretett volna szerkeszteni, míg az utóbbi Mercury egyik dala, még az ANATO album idejéből. Mára mindkét nóta elcsépeltté vált. Alig van olyan előadó, aki ne játszotta volna őket, stílustól függetlenül, elképesztő mennyiségű feldolgozás is született belőlük, valamint az elektronikus mixek száma sem elhanyagolható.
Ráadásként felkerült az albumra jó néhány egyéb csodaszámba menő dal is, melyeket azonban a nagyközönség hajlamos elfelejteni a megaslágerek rovására. A Sheer Heart Attack még az azonos című dal idején íródott, 1977-re azonban annyira teret nyert a punk zene, hogy Roger Taylor újra elővette a terveket, és fittyet hányva a Queen addig elért státuszára, befejezte a dalt. A végeredmény egy olyan nóta lett, mely egy egyszerű ujjmozdulattal pöcköli le az összes több punk slágert.
A régimódi hard rockot idéző, ám forradalminak számító tapping technikával megszólaló It’s Late koncert kedvenc lett, a Spread Your Wings fennkölt ballada, a Get Down Make Love pedig elvont, elektronikus, már-már újhullámos csoda. A May által énekelt Sleeping on the Sidewalk egy régimódi blues szerzemény, az All Dead, All Dead pedig beforduló, depressziós alkotás.

A ’News of the World’ abszolút sikeres lemeznek volt mondható, mellyel a Queen tovább szárnyalt felfelé. Koncertjeik egyre energikusabbak lettek, és mind profibbak lettek. Az 1975-ben, a Hyde Parkban adott ingyenes műsorukról született egy bootleg felvétel, melyen jól látszik, mennyire sok hibalehetőséget rejtett magában a zeneiségük élő megnyilvánulása. A progresszív és kissé szétszórt zenei világból nyilván azért kellett visszavenniük, mert a koncertek esetén rengeteg dalt szinte újra kellett írniuk, hogy élőben is elő lehessen adni őket. Így jártak el a Love of My Life, a ’39 , de még a Bohemian Rhapsody esetében is, melynek kórusrésze szalagról ment.
A lecsupaszított, egyszerűsödő dalok tendenciája 1977 után is folytatódott.

1978-ban a csapat minden addiginál nagyobb kiadói támogatással megjelentette a ’Jazz’ című lemezét, melyen jazz zenével természetesen nem találkozhatunk, van azonban helyette számtalan új hatás és stíluselem.
A ’Jazz’ alapjaiban véve egy zajos hard rock album, enyhe power popos behatással. Megjelenik a fekete funky zene (Fun It), valamint az elektronika, de Mercury még a közel-keleti gyökereit is beleszövi egyik dalába (Mustapha), mely azonban kizárólag csak viccként értelmezhető. May megmaradt a rockzenei jól kikövezett útján, így tőle származik az otromba Fat Bottomed Girls, valamint a Dead on Time, ami bár a Queen legvadabb dala volt a korszakban, sosem játszották élőben. Enyhén a rockabilly felé kacsingat a Dreamer’s Ball, melyet Elvis Presley emlékének szenteltek.
A Jazz körül a megjelenés idejében szokatlanul nagy volt a sajtóvisszhang. A promóció részeként a kiadó és a csapat meztelen lányokat versenyeztetett biciklin ülve a Wembley stadionban, a róluk készült fotó pedig helyet kapott az album mellékletében. A koncerteken Mercury fekete bőrszerelésben jelent meg, mely jelmez egy az egyben megalkotta a nyolcvanas évek meleg férfijainak öltözködési divatját, egyúttal nagy hatást gyakorolt a Judas Priestre is. Az album Angliában második lett, Amerikában pedig platinalemezzé avatták, bár ebben nyilván nem csak a promóciónak volt köze. Bizonyos szempontból a banda ekkor ért fel a csúcsra, és a hetvenes évek végével egyre közelebb kerültek az új zenei irányzatokhoz.
Míg a hetvenes évek derekán büszkén felvállalták, hogy sosem használnak szintetizátort, addig erre az időszakra tehető az elutasító attitűd megváltozásának kezdete. A ’Jazz’-en már hallhatunk elektromos dobokat, és hamarosan eljön az idő, amikor már a majd minden dalukban elengedhetetlen elem lesz a szintetizátor.

1979-ben a banda pihenőt tartott, de egy élő albumra azért így is tellett a kiadótól, akinek muszáj volt betömni az éhes rajongók száját. Így született meg a ’Live Killers’, egy igazán minőségi és izgalmas koncertlemez, mely azonban súlyos gyerekbetegségekkel küzd.
A duplaalbum egy 1978-79-es standard koncertet tartalmaz, bár hiányzik róla néhány kulcsmomentum. A megszólalás a korszakhoz képest egyértelműen jó, bár érezhetően sok stúdiómunka van a lemezben. A csapat tagjai azonban sok esetben kritikával illetik az anyagot, mivel szerintük túl műanyag.
További hiba, hogy a Death on two Legs című dalban benne maradt egy ajánlás, és mivel a dal meglehetősen „sommás véleményt” fogalmaz meg, a jogi problémák elkerülése végett a „sarkakat le kellett tompítani”. Vágás helyett azonban a készítők egyszerűen kisípolták Mercury konferanszát, ezzel egy az egyben tönkrevágva és hallgatatlanná téve a nótát.
Bár a ’Live Killers’ jó korszakban készült, fontos tudni, hogy nem ez lett volna az első hivatalos koncertfelvételük. 1974-ben már létezett egy majdnem tökéletes koncert tökéletes felvétele, amit a Rainbow Theaterben rögzítettek. Az anyag manapság félhivatalos DVD-ként érhető el, a rajta lévő hangsáv pedig egyike a legjobb Queen bootlegeknek.
Szintén érdemes beszerezni az 1979 karácsonyi jótékonysági koncertjük felvételét, mely videó formájában erősen vágva jelent meg, ám egy magnóval felvett audio verzió az egész koncertet tartalmazza. A meglehetősen jó minőségű bootlegen már hallható a következő album egy kulcsnótája, a Save Me is.

A csapat életében a következő nagy fordulat 1980-ban jött el, ám szerintem a ’The Game’ című lemez még csak előkészítette az igazi pálfordulást. Ezen a lemezen már súlyosan jelen van a funky ihlette popzenei oldal, melyet elsősorban John Deacon hozott be a zenekarba. Az album gazdagon el van látva szintetizátor szólamokkal, ahol pedig nem a feszes basszusokra helyezett popos alap dominál, ott is észrevehető a pattogós, diszkóba illő zeneiség – ilyen dal például a Dragon Attack, mely egy, a drog hatása alatt készült stúdiójamből lett kialakítva.
A kulcsdalnak tekinthető művek közül a Crazy Little Thing Called Love-ról még évekkel ezelőtt is az a pletyka járta a rajongók között, hogy egy Elvis feldolgozás, pedig azt Mercury írta, és ez az egyetlen dala, amit a kezdetektől fogva gitárra komponált. A Sail Away Sweet Sister May balladája, mely később olyan előadókat befolyásolt, mint Axl Rose, a csúcs azonban a Save Me, mely a hetvenes évek legvégi Queen maradványaként van jelen az albumon.
Alapjaiban tehát a ’The Game’ egy fúzió a két nagy korszak között – vagyis a glamtől a progon át a power poposan népszerű hard rockba haladó út és a letisztult pop rock zenét játszó csapat között. Ilyen minőségében a lemez vizuálisan is átmenetinek mondható. A borítón még az 1979-es Queen látszik, a koncerteken azonban Mercury egyre kevesebb bőrben és egyre nagyobb bajuszban feszít. Mozgása minden addiginál extravagánsabb lett, bár az öltözködésük erősen konszolidálódott.

A valódi pop korszak azonban kicsivel később, a ’Flash Gordon’ című filmzene albumon következett be. A csapatnak aláfestő zenét kellett írnia a kultikus képregényből táplálkozó, ám kifejezetten elbaltázott scifi filmhez, amit meg is tettek, a kész anyagot pedig lemezen is kiadták – bár ez nagy hiba volt.
A ’Flash Gordon’ egy diszkóba való samplergyűjtemény. Szintetizátoros, műanyag hangzású dalok csokra, melyet két valódi nóta fog közre. Emlékezetes pillanat rajtuk kívül nem nagyon találhatóz albumon, a korong zenei anyagát – a filmkockák nézése nélkül – vagy talán azzal is - kínszenvedés végighallgatni. Viszont a banda ekkor már végleg befordult az utcasarkon…

1981-ben a Queen menthetetlenül pop rock, esetleg power pop zenekarrá válik, mely bár a koncertjein megmarad vad és fékezhetetlen vadállatnak, az albumokon egyre inkább a diszkó és pop felé orientálódik. Bár az így prezentált zeneiség még mindig hibátlan, lassan olyan kátyúba kerülnek, ami kis híján a zenekar megszűnését vonja majd maga után…

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2021.05.19. 10:20 minion I really appreciate this great article you gave us. with valuable information. among us 2