|
Queen életmű - 1. rész
TShaw, 2010, november 11 - 18:34
Amíg őket nem hallottad, nem hallottál semmit – de ha már hallottad őket, mindent hallottál. És ezt most nem elcsépelt értelemben mondom, hanem komolyan, hisz nincs még egy olyan zenekar a világon, mely munkásságában annyi stílust, hagyományt és tudást összegezne, mint a Queen. Magyarán szólva, ha egy idegen lény a Földre tévedne, azzal a céllal, hogy megismerje az emberiség zenei hagyományait, különös tekintettel a ma élő, technológiával gazdagon felvértezett emberre, hát én néhány Queen lemezt adnék neki, amiből megismerheti az operát, az angol folkot, a hard rockot, a popot, a metalt és a diszkót.
A Királynő története a hatvanas évek legvégén, hetvenes évek elején indul, amikor két zenekar próbál sikerre törni Angliában. A Smile néven futó csapatban Brian May és Roger Taylor zenél Tim Staffel énekes oldalán, míg a Wreckage nevű banda a korábban az Ibexben éneklő Farrokh Bulsarával halad előre a kezdő zenekarok rögös útján. A két zenekar útja aztán 1970-ben fonódik össze, amikor May és Taylor bandát alapít Bulsarával, majd felveszik basszusgitárosnak John Deacont.
A Queen ettől fogva él és lassan alkotni is kezd. Bulsara felveszi a Freddie Mercury nevet, majd álnéven kiad egy kétdalos kislemezt, ami semmiféle visszhangot nem tud kiváltani a nagyközönségből. Korábban, még 1972-ben lehetőséget kaptak a stúdiózásra, majd hamarosan elkészítik első demóikat (felhasználva a Smile örökségét), végül 1973-ban megjelentetik első lemezüket. De ne szaladjunk ennyire előre, előbb nézzük meg, kik, mik és hogyan is hatottak a Queenre.
Zenei összetettségük, mely már az első néhány lemezükön is jól látszik, nyilvánvalóan több felől eredeztethető. A komolyzenei háttér tagadhatatlan, ahogyan a korszak jelentősebb együttesei is erősen befolyásolták őket. A Son and Daughter című daluk egyértelműen a Black Sabbath jellegzetességeit viseli magán, a Liar Hammond orgonás szólamai pedig enyhe Deep Purple utánérzést hagynak. Bár Mercury és Taylor nagy Jimi Hendrix rajongók voltak, ez a zenekar gitártémáin aligha érződik, inkább Brian May egyéni hangzása uralja a korai anyagokat. Az igazán változatos hangulatot azonban Mercury sokrétű zenei ízlése adja meg, melyben helyet kapott a világzene, az opera és a sanzonok is.
Ám mindez még nem forrt ki teljesen az első album, a címnélküli debüt lemez megjelenésének idején. A ’Queen I.’ néven emlegetett korong 1973-ban még nem váltott ki hisztériát az emberekből, pedig jócskán túlmutat a korszak zeneiségén. Megszólalása kifejezetten időtálló, May gitározásán nyoma sincs a korra jellemző primitív hangzásnak. Nagyon alapos stúdiómunka jellemezi az egész lemezt, melyen igen jelentős szerepet kap a zongora.
A fentebb említett hasonlóságokon kívül fontos megemlíteni a Led Zeppelin párhuzamot is, hisz a Zep korabeli lemezei kifejezetten hasonlítanak a Queenre. Így a Modern Times Rock and Roll a rövid, de nagyon tartalmas és erőteljes Zep dalokat idézi meg, a Doing All Right elvont, enyhén pszichedelikus, középrészen feltörekvő dallama a Thank You-ra emlékeztet.
Kislemezként az albumról két dal, a sötét és kissé erőszakos Liar, valamint a Keep Yourself Alive jelenik meg – utóbbi dal az album legemlékezetesebb pillanata. Vannak azonban olyan szerzemények is, amikhez hasonlót a Queen többé nem követ el. A vallási témát feszegető Jesushoz hasonló nóta nincs több a Queen életműben, ahogyan a Son and Daughter Sabbath-os mélysége is egyedülálló.
Jelen van a lemezen az instrumentális, rövidke Seven Ses Of Rhye is, mely a következő lemezen teljesedik ki és válik a zenekar első sikeres kislemezévé.
A relatíve sikertelen bemutatkozás után a csapat 1974-ben jelentkezik koronggal, ami egyúttal pályafutása legkülönlegesebb anyaga is lesz egyben. A ’Queen II.’ elvitathatatlanul a csapat korai munkásságának a csúcsa, egy koncepcióalbum, melyről bár sosem vallották be, hogy történetet mesélne, igazából minden jel erre utal. Meglehetősen komplex, jól felépített (túlságosan jól ahhoz, hogy spontán legyen) anyaggal van dolgunk a képében, melyet beleng a Led Zeppelin misztikus hangulata.
A lemezen hallható dalokat többféleképpen is lehet összegezni. Fekete és fehér ellentéte tűnik ki először, majd utalást kapunk Rhye királyságára, mely talán a fehér oldalt jelképezheti, melyet leigáz a sötétség. A fehér oldalon (a történetben és a bakelitlemez fehér oldalán is) May és Taylor dalai kaptak helyet. Összetett, gitárorientált témák, olykor súlyos dallamokkal és gitárrészekkel, a Some Day One Day képében egy középkori hangulatú, rendkívül atmoszférikus dallal.
A fekete oldalt kivétel nélkül Mercury uralja. Dalai nagyon komplexek, de mégis könnyen értelmezhetőek, változatosak. A March of the Black Queen vitathatatlanul progresszív dal, a Funny How Love Is szintén, az Ogre Battle viszont kőkemény heavy metal. Felszabadító pillanatként egyedül a Seven Seas Of Rhye teljes verziója van jelen a lemez végén.
A sajtó az album megjelenése után hamar ráakasztja a csapatra a Led Zeppelin II. becenevet (bár ebben a kiadó üzletpolitikája is szerepet játszott), egyúttal megkezdődik a háború a kritikusok és a zenekar között. Mindez azonban nem akadályozza meg a Queent abban, hogy pénzügyi sikereket érjen el, és turnézzon a tengerentúlon is. Az amerikai turné azonban balul sül el, és May elkap egy májbetegséget, így a banda visszamegy Angliába, és a betegség ellenére új lemezen kezd dolgozni.
A szintén 1974-es ’Sheer Heart Attack’ nem a ’Queen II.’ útját viszi tovább, helyette új távlatokat nyit a zenéjükben. Némileg leegyszerűsödnek ugyan, de a komplexitásuk így is megmarad. John Deacon is beszáll a dalszerzésbe, valamint előveszik a Smile néhány régi témáját is. Így kerül a képbe a Blag című dal, melynek gitárszólóját átemelik a Brighton Rockra, egyúttal a szóló a zenekar történetében örökre a koncertek kötelező pillanata marad.
Az így megszülető albumon újra kapunk egy pre-heavy metal szerzeményt, a Stone Cold Crazyt, egy legendás, hard rock alapokon nyugvó dalt, a Now I’m Here-t, valamint némi örökséget az előző lemezről – Flick of the Wrist, Lily of the Valley, Lap of the Gods és utóbbinak a felülvizsgált verziója.
Ez egy rendkívül energikus lemez. A dalok nagy része bár stílusban nem egyezik, mégis elvitathatatlan, hogy ez talán a valaha volt legerőteljesebb kohézióval bíró Queen lemez a megelőző korong óta. A pszichedelikus hatás sem veszett el, ez látszik a She Makes Me című May dalon, ugyanakkor Mercury is megvillantja összetett zeneiségét a Killer Queenben, mely a csapat újabb nagy sikere, első igazi világslágere lesz.
A ’Sheer Heart Attack’ már egy új lépcsőfok a banda fejlődésében. Bebizonyosodik, hogy lehetséges egymástól drasztikus különböző, de mégis összetartó dalokat egyetlen lemezre sikeresen felmásolni. Ezek után nyilvánvaló volt, hogy a folytatásban egy ilyen irányvonalat fognak követni, és létrehozzák történetük két legfontosabb lemezét.
1975-ben jelenik meg az ’A Night At The Opera’ című albumuk, melyen a sokrétű zenei világot sikerül besűríteni 45 percbe. Progresszív rock, blues, popzene, hard rock, sanzonok, opera, klasszikus zene… minden benne van, amibe a Queen valaha is beletenyerelt.
A keményvonalas stílusokat az olyan dalok fejezik ki, mint a durva és pimasz Death on two Legs, a fétisbe nyúló I’m in Love With My Car, a Sweet Lady, és a The Prophet’s Song. Rockzenében addig sosem halott fogásokat próbálnak ki a Seaside Rendezvous-ban, a Lazing on the Sunday Afternoonban és a Good Company-ben (bár utóbbi dal a Beatles hatását viseli magán), a popzenét pedig a You’re My Best Friend képviseli, illetve a gyönyörűséges, hárfával aláfestett ballada, a Love Of My Life.
Az album kulcsa azonban az operából táplálkozó, sátánistának tetsző, ám tökéletesen viccnek induló Bohemian Rhapsody, mely annak ellenére válik a XX. századi zenetörténet egyik klasszikusává, hogy a benne lévő stílus kavalkád bizonyos szempontból nézve tényleg elképesztően nevetséges.
Az ’ANATO’ album elvitathatatlanul mérföldkő a Queen történetében. Olyan album, amihez foghatót többet nem lehet készíteni, mert az csak rókabőr lenne. Különleges lemez ez, melynek klasszikus mivoltát annak ellenére ismeri el mindenki, hogy nem teremtett új stílust, nem nyitott új korszakot a rockzenében, de még csak nem is hatott más együttesekre. Azonban a korongon lévő zene annyira unikális és megismételhetetlen, nem mellesleg pedig tökéletes volt, hogy utólag senki sem mer belekötni a kukacoskodó, öncélú kritikusokon kívül.
De hogy megcáfoljam magam, a banda azért szeretett volna lehúzni egy rókabőrt a lemezről, így 1976-ban megjelentették az ’A Day At The Races’ című albumot, mely az ’ANATO’ logikus és céltudatos folytatása.
Az utód azonban kevésbé lett komplex elődjénél. Rövid és hosszú dalok variálása helyett itt alaposan kidolgozott dalokat kapunk kézhez, melyek közül a Tie Your Mother Down, a Somebody To Love, valamint még néhány dal sláger lett, ám nem kaptak annyira széleskörű elismerést, mint az előző album. Pedig a sokszínűség itt is jelen van, éppen csak máshogy. El lehet róla mondani mindazt, amit az ’ANATO’-ról is elmondtunk, ám valahogy mégsem olyan átütő ez az anyag – fényes csillag az égen, de nem fényesebb az Opera csillagánál.
Pedig még egy félig japán nyelvű líra is van rajta, mely abból a szempontból teremtett stílust, hogy egy dalon belül igenis lehet variálni az énekelt nyelveket. Ezt a jellegzetességet olyan bandák mondhatják ma magukénak, mint az X Japan.
Bár az ’ADATR’ album kereskedelmileg sikeres lett, kitűnően példázza az ’ANATO’ zsenialitását és felülmúlhatatlanságát. Nem is véletlen, hogy bár a változatosságot a Queen továbbvitte, ennyire szélsőséges és összetett zenét sosem írtak többé. Sláger azonban bőven volt még a tarsolyukban, amiket hamarosan el is sütöttek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
This is an incredible blog and worth reading. give us a lot of knowledge.
wuxiaworld