A mandolinos bohóc dala
Mókásnak születtem, úgy éltem köztetek.
S ti, mint gyermek a játékot, úgy szerettetek.
Hiszen az volt az életem.
S ti játszottatok velem.
Akartam. Akartam, hogy szeressetek.
Játszottam, csak nevessetek.
Mosolyogtam, ha fájt.
Sírtam, ha boldog voltam.
Tettem, amit akartatok.
Érezni kezdtem, fáradt vagyok.
De mégis maradt a kacagás.
Az álorcámon teljes mosoly.
S álltam fehérre kent arccal.
Mulatattam.
S mikor már tudtam, összerogyok,
Futottam.
Előletek.
És búvóhelyemen lepihenve.
Kapkodtam levegő után lihegve.
Talán aludtam, egy kicsit.
Megmordult, egy hang: - Csitt!
Felültem. Zörgő csontjaimra támaszkodtam.
Még egyszer, nevetetni akartam.
S mégis oly könnyedén indultam el.
Felugrottam, egy lendülettel.
Sokszor zúgó fejem, most kitisztult.
Odakint jeges szél fújt és halottam nyüszítését.
A játszó gyerekek szökdelését.
Kacaját, és bús nótaszót.
A szuszogó alvót.
S néztem őket.
Láttam őket.
Imbolyogtam, mintha egy csónakban feküdnék a vízen.
Alattam deszka, éreztem, hogy ott hever.
Fájt? Soha.
Olyan könnyű lett minden.
Csobogott a tér melletti kis patak.
Nem tudom, hogy éreztem
Ahogy, a hátamon siklanak a halak.
Nem volt hideg víz, és nem égetett a lángoló tűz.
Pedig benne álltam, meztelenül.
Anyám válla rázkódott, sírt.
Ahogy sokan mások is a fura teremben.
A kezét tartottam kezemben.
- Ne sírj - suttogtam, majd ordítottam.
Aztán felriadtam. Nem hallott.
Senki, sem hallott. Engem.
Csak magamat halottam, odabent.
Felugrottam, meztelenül, égnek álló hajjal.
Egy közeli padon riszáltam őrült kacajjal.
De csak sírtak tovább. Hiába toporzékoltam.
Miért nem nevet senki?
Csend lett.
Mire reszketni, kezdtem. Pityeregni.
Még mindig anyám kezét fogtam, forróan égett tenyeremben.
Mégsem felelt, csak ült velem szemben.
Az egyik pillanatban itt voltam, a másikban ott.
Körülöttem mindenki zokogott.
A szám elé kaptam a kezem.
De nem volt tenyerem.
Eltűntek lábaim. Mindenem.
Összerogytam: - Istenem! – Istenem!
A hátam mögött felmordult valaki.
- Gyere mókamester! Ideje indulni!
Követtem de miért? Nem akartam!
A szél elhalkult, és szálltam.
A könnycseppek között, virágszirmok estek lágyan utánam.
Egy bohócból, így csillaggá váltam.
In Memoriam Freddie Mercury
1946-1991
AJÁNLOM AZ OLDALT
